Az alábbiakban a "veszélyeztetettség" kategóriájának értelmezéséhez kívánok támpontokat keresni az Amerikai Egyesült Államok hasonló kategóriáinak áttekintésével. A gyermekvédelmi beavatkozásra okot adó helyzetek összefoglaló neveként általában a "veszélyeztetettség" kifejezést fogom használni, megjegyezve, hogy az Egyesült Államokban nem általában beszélnek veszélyeztetettségről, hanem többnyire a "gyermek bántalmazása" és a "gyermek elhanyagolása" kategóriáit alkalmazzák.

Azt kívánom bemutatni, hogy az Amerikai Egyesült Államokban milyen fogalmakat használnak a gyermekvédelem illetékességi körébe sorolt problémák megjelölésére, és hogy e kategóriák milyen módon nyerik el jelentésüket. Milyen haszonnal járhat egy ilyen vállalkozás? Természetesen nem azzal, hogy a hazai gyermekvédők a hazai gyermekeknél az amerikai gyermekeknél előforduló problémákat keressék, és hogy e problémák kezelésére az amerikai megoldásokat alkalmazzák.

A veszélyeztetettségre vonatkozó amerikai felfogások áttekintése abban segítheti a magyar szakembert, hogy felismerje, hányféle módon lehet gondolkodni a gyermekvédelem körébe tartozó helyzetekről. Magyarországon – meglátásom szerint – a veszélyeztetettség tudományos, illetve szakmai értelmezése kevesebb dimenziót ölel fel, és általában kevésbé mélyen, mint amire lehetőség lenne. Ha a veszélyeztetettség hazai megértésében előbbre akarunk lépni, akkor meg kell ismernünk a más országokban használt megközelítési módokat. Észre kell venni azt is, hogy a gyermekvédelemre vonatkozó elméleti megközelítések túllépik az egyes országok határait, és számos kérdésben nemzetközi fogalmi apparátus létezik.

A veszélyeztetettség megközelítési módjainak megfigyelésére azért különösen alkalmas az Egyesült Államok gyermekvédelme, mert az ötven tagállam és néhány szövetségi terület egymástól eltérő jogszabályai és intézményrendszere ugyanazon kérdésekre sokféle választ kínálnak; továbbá mert az amerikai tudományos műhelyek rendkívül nagy számú empirikus kutatást végeztek és változatos elméleti modelleket dolgoztak ki a gyermekvédelem terén.

2. A fogalomalkotás egyes elméleti kérdései

2.1. Miért fontos a veszélyeztetettség definiálása?

 

Az amerikai szakirodalomban élénk érdeklődés mutatkozik a veszélyeztetettség definiálásának kérdései iránt, sokan hangsúlyozzák a fogalmi tisztázás jelentőségét. A veszélyeztetettség definiálása nem csak elméleti kérdés. A veszélyeztetettség jogi fogalmán múlik az, hogy az állam milyen lehetőséget kap a család életébe való beavatkozásra, a szülő jogainak korlátozására. A veszélyeztető helyzetekről alkotott (jogi vagy egyéb) definíció nagymértékben befolyásolja azt, hogy mely eseteket fognak veszélyeztetettségnek minősíteni, és melyeket nem. A definíció kifejezi a probléma értelmezésének módját, és egyenesen következik belőle, hogy milyen megoldási módokat választanak a probléma kezelésére.

A veszélyeztetettség definícióját eltérő célok miatt alkotják meg, például a politikai érvelés, a szociálpolitikai tervezés, a jogi szabályozás, az ellátótevékenység szervezése vagy az egyes ügyek kezelése érdekében (Hutchinson, E., 1994). A definiálás célja alapvetően befolyásolja hogy milyen jelenségnek tekintik a veszélyeztetettséget, és hogy milyen szerkezetű definíciót alkotnak. Ugyanazon országban számos, egymást kiegészítő vagy egymással konkuráló definíció létezhet.

Az amerikai szakirodalom egyik, gyakran tárgyalt vitakérdése, hogy a gyermekvédelmi beavatkozásra okot adó helyzeteket szűken vagy tágan kell–e meghatározni (Hegar, R. L.; Sullivan, R., 1994). A szűk meghatározás több–kevesebb pontossággal leírja azokat a helyzeteket, amelyekben a gyermeket megilleti a védelem, illetve amelyekben az állam jogosult beavatkozni; a tág meghatározás viszont arra hatalmazza fel a jogalkalmazót, hogy az egyes esetek teljes kontextusát mérlegelve döntsön a gyermekvédelmi beavatkozás szükségességéről. Mindkét megoldás egyaránt hordoz előnyöket és hátrányokat. A szűk definícióból pontosabban megismerhető, hogy mit kell veszélyeztető körülménynek tekinteni és hogy melyek az állami beavatkozás feltételei; viszont a szűk definíció merevebb rendszert eredményez, mert a definícióba be nem illeszthető esetekben nem járhat el a gyermekvédelem, illetve a definíciónak formailag megfelelő esetekben akkor is el kell járni, ha a gyermeknek jobb lenne az eljárás mellőzése. A tág definíció kevesebb eligazítást nyújt a veszélyek köréről, és a mérlegelésre jogosított személyre bízza annak eldöntését, hogy mikor kíván élni az állam a beavatkozási jogával; viszont lehetővé teszi, hogy előre nem látott veszélyekre is reagáljon, illetve hogy csak akkor járjon el, ha az a konkrét esetben is indokoltnak mutatkozik.

A jogászok általában a szűk definíciót kedvelik, mert ez jobban szolgálja a jogbiztonságot: egyértelműbbé teszi, hogy az állam mikor jogosult beavatkozni a család életébe, illetve hogy mikor köteles ezt megtenni. Az ellátás terén dolgozók viszont általában a szélesebb meghatározást részesítik előnyben, mert ez azt teszi lehetővé, hogy az ellátás minél nagyobb biztonsággal eljusson a segítségre szoruló gyermekek minél nagyobb részéhez. A két definíció léte az eltérő igények egyeztetését jelentheti; a szűkebbet a jogi döntéshozatal, a tágabbat a szolgáltatások biztosítása során alkalmazhatják.

2.2. Mit jelent a veszélyeztetettség definiálása?

 

Ahhoz, hogy valaki vállalkozzon a veszélyeztetettség definiálására, először állást kell foglalnia abban a kérdésben, hogy miféle jelenségnek tartja azt. Elméletileg a veszélyeztetettség felfogható jogi fogalomnak, patológiának, vagy pedig deviáns magatartásnak.

Az első megközelítés szerint a gyermekvédelemnek azokban az esetekben kell fellépnie, amelyekben a jogalkotó azt indokoltnak tartja. A veszélyeztetettség definiálása ekkor egy jogi fogalom megalkotását jelenti, amely meghatározza, hogy az állam milyen helyzetekben jogosult vagy köteles megvédeni a gyermeket.

A második megközelítés szerint a gyermekvédelem feladata bizonyos, a gyermek családi helyzetével összefüggő patológiák kezelése. A veszélyeztetettség a gyermek testi vagy pszichés tüneteinek sajátos együttese, azaz egy szindróma, amelyet meghatározott szint után patológiának kell tekinteni. A veszélyeztetettség definiálása azt jelenti, hogy a szakember azonosítja a szindrómához tartozó tüneteket, továbbá az okokat és a következményeket.

A harmadik megközelítés szerint a gyermekvédelemre azok a deviáns magatartások, illetve következményeik tartoznak, melyek jegyében a szülő nem tesz eleget a gyermek gondozásával–nevelésével kapcsolatos kötelezettségének, illetve amikor nem képes elhárítani gyermeke antiszociális magatartását. A veszélyeztetettség definiálása itt annak megállapítását jelenti, hogy milyen kötelezettségek terhelik a szülőt és a gyermeket, hogy e kötelességek sérelmét mikor kell morális hibaként vagy a szülő alkalmatlanságaként értékelni, és hogy mely esetben van szükség gyermekvédelmi beavatkozásra. A definíció megfogalmazójának a társadalom, illetve valamely szakma értékeihez kell igazodnia ahhoz, hogy definícióját érvényesnek fogadják el.

Felvethető lenne, hogy a veszélyeztetettség egyszerűen a gyermek valamely szükségletének kielégítetlenségét jelenti. A gyermekvédelem története azonban sem az Egyesült Államokban, sem Magyarországon nem enged meg ilyen általánosítást. A szükségletek nem megfelelő kielégítése csak további feltételek esetén szokott a gyermekvédelemre tartozó problémának minősülni. A feltételek elsősorban a szülő személyére és magatartására vonatkoznak, tehát arra, hogy a szülő a kötelességeit jogellenes, patologikus, vagy deviáns módon megszegi. A társadalmi normától való sajátos eltérést jelent az is, ha a szülő hiányzik vagy teljesen alkalmatlan feladata ellátására, amikor is az állam a szubszidiaritás rendjének betartásával veszi át a kötelezettségek teljesítését.

Az elméletileg elkülöníthető felfogások a gyakorlatban összefonódva jelentkeznek. A többféle megközelítés szintézisére a jelen tanulmányban felesleges lenne vállalkozni, hiszen az Egyesült Államok gyermekvédelmi joganyaga és szakirodalma mindhármat ismeri, és sokféle szempontot kínál a tanulmányozásukhoz.

2.3. A veszélyeztetettség definiálásának módszertani kérdései

 

Míg a hazai szakirodalomban a veszélyeztetettség definiálása gyakran azt jelenti, hogy felsorolják a gyermek számára sérelmes helyzetek minél szélesebb körét, addig az amerikai tanulmányok csak a lehetséges sérelmek egy meghatározott részével foglalkoznak: azokkal, melyek gyermekvédelmi beavatkozást igényelnek. A beavatkozást igénylő helyzetek körének elhatárolása persze függ a szerző által követett paradigmától. A szakirodalom élesen megkülönbözteti a jogi normát a kutató saját javaslataitól; az azonban gyakori, hogy a szerzők – nézeteiknek vagy értékeiknek megfelelően – újabb helyzeteket kívánnak bevonni a veszélyeztetettség körébe, hogy ezzel előmozdítsák az állami cselekvés körének kiterjesztését.

Nagy számú amerikai tanulmány foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy milyen tényezők hatására alakulnak ki, illetve változnak a veszélyeztetettségre vonatkozó fogalmak. A kérdésfelvetés mögött az a meggyőződés rejlik, hogy a veszélyeztetettség definiálása nem egyszerűen a gyermekeket érő sérelmek feltárását jelenti, hanem egyben a veszélyeztetettség kategóriájának társadalmi konstruálását is.

A fogalomalkotásra ható, az amerikai gyermekvédelmi szakirodalom által tárgyalt tényezők közül az alábbiakra fogok kitérni: a fogalom történetisége; a családi autonómia és állami beavatkozás értékeinek viszonya; a családi szerepek és azok változása; a veszélyeztetettség társadalmi értékelése; politikai, illetve szociálpolitikai folyamatok; a tudomány, a szakmák és az intézmények hatása; a jogi fogalomalkotás összefüggései.

Ezt követően – a szakirodalom és a jogszabályok alapján – a veszélyeztetettség definiálásának következő típusaival fogok foglalkozni: a veszélyeztetettség jogszabályi fogalmai és a fogalmak értelmezése; a veszélyeztetettség körébe sorolt helyzetek jellemzőinek (okainak, következményeinek, összefüggéseinek) feltárása; a veszélyeztetettség mérésére és a döntések előkészítésére szolgáló eszközök kidolgozása; valamint a gyakorlatban érvényesülő veszélyeztetettség–felfogások azonosítása.

3. A veszélyeztetettség definiálására ható tényezők

3.1. A fogalom történetisége

 

Ha a veszélyeztetettség definícióját történelmi terméknek tartjuk, ezzel azt mondjuk, hogy azok a helyzetek tartoznak a gyermekvédelemre, amelyek a történelem folyamatai során oda sorolódtak. Az amerikai szakirodalomban sok olyan tanulmány található, mely a gyermekvédelem történetének keretében elemzi a veszélyeztetettségre vonatkozó – társadalmi, politikai, jogi – felfogások módosulását. Az elemzések azokkal a tényezőkkel is foglalkoznak, melyek magyarázatot jelentenek a felfogás módosulásaira; ide sorolva – egyebek mellett – a gazdasági, a társadalomszerkezeti és a demográfiai változásokat, a közmegítélés módosulását, továbbá a politikai, a szervezeti és a szakmai érdekek változó befolyását (Costin, L. B.; Karger, H. J.; Stoesz, D., 1996).

A tanulmányok két olyan felismerést is megalapoznak, amelyek kifejezetten a definíciók történeti alakulására vonatkoznak. Az első szerint a veszélyeztetettség definíciója nem statikus jellegű, hanem rendszeresen sort kerítenek az újrafogalmazására. A definíciók újrafogalmazása a társadalom gyermekvédelmi feladataira vonatkozó nézetek módosulását jelenti: annak újrafogalmazását, hogy mit kell rossz bánásmódnak tekinteni és hogy mely körülmények igazolják az állami beavatkozást. A másik felismerés szerint a veszélyeztetettséggel kapcsolatos felfogások között kontinuitás tapasztalható, ugyanis a veszélyeztetettség adott időpontban érvényes társadalmi felfogása a veszélyeztetettség korábbi definíciójának továbbfejlődésén alapul. Ezért bármely definíció csak akkor érthető meg, ha tanulmányozzuk, hogy milyen lépcsőkön keresztül alakult ki a jelenlegi felfogás (Nelson, B. J., 1984).

3.2. A családi autonómia és az állami beavatkozásviszonyára vonatkozó értékek

 

A gyermekvédelmi beavatkozás köre és mélysége függ attól, hogy a társadalom mennyire tartja önállónak a családot (általában és a gyermek nevelése során), illetve mennyire tartja helyesnek az állam beavatkozását a család ügyeibe (elsősorban a gyámoltalannak tartott családtagok védelme érdekében).

Az Egyesült Államokban egyáltalán nem magától értetődő, hogy ha a gyermeknek valamilyen problémája van, akkor az államnak be kell avatkoznia. A társadalmi értékek között alapvető helyet foglal el az egyéni és különösen a családi autonómia tisztelete, következésképp ezzel szemben az állami hatalom korlátozásának igénye. Az elemzők számára egyértelmű, hogy ellentétbe kerülhet egymással két alapvető érték: a család joga arra, hogy az állam ne hatoljon be a család belügyeibe, másrészről a gyermek joga arra, hogy az állam védelmet nyújtson a számára. A szakirodalomban nem találni olyan álláspontot, amely akár az egyik, akár a másik értéket abszolutizálná, és ne ismerné el a másik érték létjogosultságát. Ha a két végletes álláspont hiányzik is a palettáról, ezek között azonban mindenféle árnyalat megtalálható – a családi autonómia elszánt védelmezőitől az állami beavatkozás kiszélesítését követelőkig. Az amerikai gyermekvédelem egyik legfőbb vitakérdése tehát az, hogy miként kell meghatározni a két érték viszonyát.

Számos tanulmány állást foglal a gyermek és a család érdekeinek viszonyával kapcsolatban (másképp fogalmazva: a gyermek "legjobb érdekének" és a család "magánélethez való jogának" viszonyáról). A minimális állami beavatkozás hívei a család autonómiához és magánélethez való jogát hangsúlyozzák. A gyermekvédelmi szervezetek nem megfelelően megválasztott vagy túlzott mértékű beavatkozása különféle veszélyekkel jár, így a szülőnek és a gyermeknek okozott traumával, a család magánéletének sérelmével, az alkotmányos jogok sérelmével, valamint a gyermekvédelmi programok társadalmi elfogadottságának csökkenésével (Wagner, D. M., 1994).

A családi autonómia korlátozottságát hirdetők általában a család funkcionálásának tökéletlenségére, a reziduális gyermekvédelmi rendszer hibáira, az autonómia és a társadalmi részvétel összeegyeztethetőségére, valamint a kontroll és a szolgáltatások nyújtása közötti különbségre hivatkoznak. Gordon szerint nincs szó valami sosem tapasztalt kontrollról akkor, amikor a gyermekvédelem beavatkozik a család életébe. A társadalom mindig is kontrollálta és befolyásolta a családi viszonyokat, különféle informális, illetve formalizált módszerekkel, még jóval azelőtt, hogy a formalizált gyermekvédelmi megoldások létrejöttek volna (Gordon, L., 1985).

Solnit szerint csak látszólag van ellentét a család önállósága, illetve a gyermek jogai között, valójában itt egy kontinuumról van szó, melynek egyes pontjain eltérő módon kell figyelembe venni a gyermek, illetve a család érdekeit. Példaként az orvosi tevékenység "lehető legkevésbé ártani" követelményét említi, melynek analóg alkalmazásával lehetőség nyílik arra, hogy beavatkozzanak a gyermek érdekében, ugyanakkor a család magánéletébe való beavatkozást minimalizálják (Solnit, A. J., 1980).

3.3. A családi szerepek és azok változása

 

Több írás a családi szerepekre, különösen a gyermeknevelési feladatokra vonatkozó társadalmi normák módosulásával magyarázza a gyermekvédelem változásait. Eszerint a gyermekvédelem céljai igazodnak ahhoz, hogy a társadalom mit vár el a családtól és miként ítéli meg az elvárásokat nem teljesítő magatartásokat.

Az első, számításba vehető kérdés az, hogy a társadalomban milyen értékek érvényesülnek a család szerkezetével és a családtagok közötti viszonyokkal kapcsolatban. Ezen értékek között említik a család hierarchikus szerkezetét, az apa családfői szerepét, a nők tradicionális feleség– és anyaszerepét, a szülőknek a gyermek feletti irányítási jogait, a családon belüli erőszak elfogadottságát. Az e körbe tartozó – gyakran tradicionális jellegű – értékek befolyásolják a szülői magatartásra vonatkozó standardokat, illetőleg az elvárttól eltérő magatartások jogi megítélését (Neal, O. R., 1995).

A családi szerepekre vonatkozó normák másik köre a gyermekek gondozásához, ellátásához, felügyeletéhez, neveléséhez kapcsolódik. Az amerikai kutatók nagy figyelmet fordítanak arra, hogy vannak–e standardjai a gyermeknevelésnek, és ha igen, melyek azok. Az ambiciózusabb szerzők hisznek a standardok meghatározhatóságában és érvényesíthetőségében. Cantwell részletes listát ad a "megfelelő", illetve a "minimális" gyermekgondozás standardjának elemeiről (Cantwell, H. B., 1988). Az óvatosabb álláspontot elfoglaló Polansky és társai felmérése szerint létezik a gyermekről való gondoskodásnak olyan standardja, melyet az amerikai társadalom tagjai általánosan, osztályhelyzetüktől függetlenül elfogadnak. Ez az egyetértés azonban csak a gyermeknek nyújtandó minimális gondoskodásra vonatkozóan áll fenn; ha már a minimális szintet meghaladó gondozási–nevelési kérdésekről van szó, akkor nem sikerül ugyanilyen társadalmi egyetértést felfedezni (Polansky, N. A.; Williams, D. P., 1978). A normális–abnormális dichotómia meghaladását javasolják azok az álláspontok, melyek szerint a szülői nevelés színvonalának megítélésénél a lehetséges magatartások kontinuumát kell elképzelni. Így nem egy meghatározott szint jelenti a társadalmilag elfogadható magatartást, hanem a meghatározott tartományba eső, különféle magatartások halmaza (Greene, B. F.; Kilili, S., 1998).

3.4. A veszélyeztetettség társadalmi értékelése

 

A gyermekvédelmi beavatkozást indokló esetek köre közvetlenül függ attól, hogy a társadalom adott időpontban és adott helyen milyen helyzeteket tart társadalmi problémának, és hogy ezek közül melyekre tartja szükségesnek a gyermekvédelmi típusú beavatkozást.

Többen is kimutatták, hogy a társadalomnak, valamint az érintett szakmai csoportoknak a veszélyeztetettségre vonatkozó szemlélete folyamatosan módosul. Az egyes sérelmes cselekmények, illetve helyzetek – például a fizikai bántalmazás – jól kimutatható folyamat során jutottak el oda, hogy felkerüljenek a társadalmi érdeklődés napirendjére, társadalmi problémának minősítsék őket és megkapják a ma érvényes címkéjüket. A folyamatban fontos szerepe volt a különféle társadalmi mozgalmaknak, a médiának, valamint a gyermekvédelmi szakembereknek (Best, J., 1990). Ahogyan megnövekedett a társadalom, illetve a szakemberek érzékenységének szintje a gyermekek veszélyeztetettségével kapcsolatban, úgy módosult az is, hogy milyen típusú problémák jellemzik a veszélyeztetettként bejelentett gyermekeket (Marshall, W. N.; Puls, T.; Davidson, C., 1988).

Kérdés, hogy az emberek – mintegy magától értetődő módon – ugyanazokat a helyzeteket tartják–e veszélyeztetőnek. A helyzetek minősítése nem objektív folyamat. A szakirodalom több olyan pszichológiai, szociálpszichológiai, kulturális, illetve ideológiai tényezőt azonosít, melyek gátolják a társadalmat, illetve az egyes embert abban, hogy felismerje és megfelelően minősítse a gyermekeket veszélyeztető helyzeteket. Az emberek attitűdjei (laikusok és szakemberek között, a különféle szakmához tartozók között, a különböző társadalmi csoportokhoz tartozók között stb.) nem egyeznek meg teljesen a veszélyeztetettséggel kapcsolatban. Becerra és társa kutatási eredményei szerint a különböző társadalmi csoportokhoz tartozók attitűdjei megegyeztek abban a kérdésben, hogy mely bántalmazó és elhanyagoló cselekmények tartoznak a nagyon súlyos, a közepesen súlyos illetve mérsékelt súlyú esetek közé. Amikor ennél finomabb megkülönböztetésekre lett volna szükség, a csoportok attitűdjei jelentősen eltértek (Becerra, R.; Freiwirth, J., 1977). Ez azt jelenti, hogy egy konkrét időpontban sem számíthatunk arra, hogy a társadalom egyformán ítéli meg a veszélyeztetettséget.

3.5. Politikai, illetve szociálpolitikai folyamatok

 

Az amerikai gyermekvédelmi szakirodalom azt az általános vélekedést tükrözi, hogy a gyermekvédelem adott helyen és időpontban létező rendszere valamiféle politikának a megnyilvánulása. A tanulmányok szerzői – függetlenül attól, hogy milyen modell keretében magyarázzák a gyermekeket veszélyeztető helyzetek létrejöttét – természetesnek tartják, hogy a helyzetek társadalmi problémaként való elismerése és a helyzet kezelésére szolgáló megoldás kiválasztása (közéleti–)politikai folyamatok keretében zajlik.

Több tanulmány foglalkozik annak leírásával, hogy a gyermekek bántalmazásának problémája miként jutott el a társadalmi problémaként való elismeréstől a politikai döntéshozatalig. Parton meglátása szerint a gyermekbántalmazás problémájára adott társadalmi válaszokat befolyásolják a gazdaság és a politikai kultúra változásai, valamint a szakmai, szervezeti és tudományos érdekek. Zimmerman a folyamatot többféle magyarázó modell keretében elemezte, felhasználva például a racionális választás elméletét, a játékelméletet és a rendszerelméletet, illetve figyelembe véve a szervezeti feltételek, a politikai kultúra, valamint az érdekcsoportok hatását (Parton, N., 1985; Zimmerman, S. L., 1995).

3.6. A tudomány, a szakmák és az intézmények hatása

 

A veszélyeztetettséget definiáló politikai folyamatban sajátos szerephez jutnak a különböző tudományos nézetek, szakmai kultúrák, illetve szervezeti érdekek. A tudományos műhelyek, a szakmai csoportok és intézmények, valamint a politikai döntéshozók kölcsönösen befolyásolják egymást abban, hogy mely helyzeteket soroljanak a veszélyeztetettség körébe, és hogy miként értelmezzék ezeket. A különböző szakterületek képviselői a veszélyeztetettség definícióját a saját ismereti bázisuknak megfelelően alkotják meg (Gelles, R. J., 1982). A definícióban megjelenő értelmezés az egyes szakmai csoportok érdekeit is tükrözi, hiszen a probléma valamilyen módon értelmezett felfogása utat nyit a megoldás módjának kiválasztásához, ezen keresztül valamely szakmai csoport befolyásának kiterjesztéséhez.

A szakmai–tudományos nézetektől és érdekektől érdemes különválasztani a gyermekvédelem intézményesedésének hatásait. A gyermekvédelmi ügyekben eljárni hivatott szervezeteknek sajátos szerep jut az esetek minősítése, valamint szűrése terén. E szervezetek nem egyszerű végrehajtói feladatuknak, hanem alapvető szerepet töltenek be az általuk kezelendő probléma természetének és kiterjedésének definiálásában. A veszélyeztetettségnek a szervezet által alkalmazott definícióján múlik, hogy a szervezethez tartozók melyik esetben fognak eljárni, és melyikben nem (Knudsen, D. D., 1988).

3.7. A jogrendszer sajátosságai

 

A jogi paradigmának vannak olyan sajátosságai, melyeket a politika formálói kénytelenek adottságként figyelembe venni. Ezek közül itt azokat az amerikai alkotmányos elveket érdemes kiemelni, melyek az állami beavatkozás határaira vonatkoznak. Az alapelvek egyik csoportja a család autonómiájához és magánéletének sérthetetlenségéhez, a szülőnek a gyermek irányításához való jogát hangsúlyozza. Ezzel szemben állnak az állami beavatkozást indokló elvek, a "parens patriae" elv, illetve "a gyermek legjobb érdekének" elve. Az első elv korábbi eredetű, és a reziduális gyermekvédelem létéhez biztosít jogi alapot. Ennek alapján az állam mint "a haza atyja" jár el a gyermekek érdekében, a szülő hiányában vagy a szülő helyett. A másik elv az utóbbi évtizedek emberi jogi fejlődését tükrözi, mely szerint a gyermeket – helyzetére tekintettel – sajátos emberi jogok illetik meg. Ez utóbbi elv a reziduális gyermekvédelem meghaladását, a szülő általi gyermeknevelés támogatását teszi indokolttá. Az egyes szerzők – az általuk elfogadott jogi tradícióktól és értékektől függően – fogadják el vagy kritizálják az állami beavatkozásnak a gyermekvédelemben tapasztalható mértékét és formáit (Hartley, E. K., 1981).

4. A veszélyeztetettség mint jogi fogalom

4.1. Az amerikai jogi szabályozás alapvonalai

 

A veszélyeztetettség jogi definícióinak sokkal nagyobb a jelentősége az Egyesült Államokban, mint nálunk, aminek főbb okai a következők:

– Az amerikai értékrendben előkelő helye van az egyéni szabadságnak, illetve a családi autonómiának, ezért alkotmányos szabályok korlátozzák a kormányzat hatalmát. A gyermekvédelem legfontosabb jogi dilemmája az, hogy mikor védje a családot az állammal szemben, illetve hogy mikor védje a gyermeket a szülőkkel szemben.

– A főbb gyermekvédelmi döntések a bíróság hatáskörébe tartoznak, melynek eljárása során sokkal nagyobb súlyt helyeznek a beavatkozás jogi feltételeire, mint a hazai közigazgatási eljárásban. A jogkérdések iránti érzékenységet fokozza a precedensjogi rendszer, továbbá a gyermek részére biztosított jogi képviselet is.

– A veszélyeztetettség jogi definícióinak legfőbb szerepe az, hogy meghatározzák azokat az eseteket, amikor meghatározott személynek bejelentést kell tennie, amikor a cselekmény elkövetőjét büntetőjogi szankció fenyegeti, illetve amikor megvonhatják vagy korlátozhatják a szülő jogait. A felsorolt esetek mindegyike pontos jogi fogalomalkotást igényel.

– Időnként sor kerül olyan perekre, amikor az államot, a gyermekvédelmi intézményt vagy a szakembert perlik a gyermek megfelelő védelmének elmulasztása miatt. A mulasztás megállapításának az a kulcskérdése, hogy a jog milyen esetben követeli meg a gyermekvédelmi beavatkozást.

A gyermekvédelmi beavatkozásra okot adó helyzeteket az Egyesült Államokban is jogi fogalmakba sűrítik, azaz normatív módon definiálják a helyzet alapvető jellemzőit, és e helyzetet névvel látják el. (Ahogyan Magyarországon a "veszélyeztetettség" jogi fogalma esetében.) Az amerikai veszélyeztetettség–fogalmak esetében a következő főbb jellegzetességeket találjuk:

– nincs az ország egészére kötelező érvényű definíció, a tagállamok maguk határozzák meg egymástól kisebb–nagyobb mértékben eltérő fogalmaikat;

– nem egyetlen általános jellegű veszélyeztetettség–fogalmat határoznak meg, hanem több különálló kategóriát;

– a definíciók általában sokkal részletesebbek és pontosabbak a magyar veszélyeztetettség–fogalomnál.

A veszélyeztetettség jogi definíciói egy szövetségi törvény, a Child Abuse Prevention and Treatment Act (CAPTA) rendelkezésein alapulnak. A gyermekvédelem jogi szabályozása nem a szövetségi törvényhozásra, hanem a tagállamokra tartozik. A szövetségi törvényhozás szándékai egy sajátos áttétel segítségével érvényesülnek: a CAPTA támogatást ígér a szövetségi költségvetésből, ha a tagállam eleget tesz a törvényben meghatározott minimumfeltételeknek, ide értve a veszélyeztetettség főbb kategóriáinak megfelelő értelmezését is. A CAPTA megadja a legfontosabb veszélyeztetettség–kategóriák minimális definícióját. A pályázatot benyújtó tagállamok a jogszabályaikban, illetve gyermekvédelmi gyakorlatukban az egyes kategóriákat nem értelmezhetik szűkebben, mint ahogyan azt a CAPTA meghatározta. A CAPTA definíciója viszont nem akadályozza a tagállamokat abban, hogy a veszélyeztetettség kategóriáit – választásuk szerint – összevonják vagy külön kategóriákra bontsák, általánosan vagy részletesen fogalmazzák meg, illetve hogy az egyes kategóriákat a CAPTA követelményeinél szélesebben határozzák meg.

A CAPTA két fő kategóriát definiál: a gyermekbántalmazást (child abuse) és a gyermek elhanyagolását (child neglect). Emellett meghatároz két alkategóriát, a szexuális visszaélést (sexual abuse) és az orvosilag indokolt kezelés elmulasztását (withholding of medically indicated treatment). A törvény szerint a gyermekbántalmazás, illetve a gyermekelhanyagolás minimálisan a következőket jelentik: "A szülő, illetve a gondozó konkrét cselekménye, vagy részéről a cselekvésnek az elmulasztása, amely halált, súlyos fizikai vagy érzelmi sérülést, szexuális visszaélést vagy kizsákmányolást eredményez, vagy amely súlyos sérülés közeli veszélyét idézi elő."

4.2. Kategóriák és alkategóriák

 

A jog a beavatkozásra alapot adó helyzetek definiálásával és e kategóriák elnevezésével alapvetően meghatározza a gyermekvédelemmel foglalkozók gondolkodását. Ahogy Magyarországon a veszélyeztetett gyermekről beszélünk, úgy az Egyesült Államokban többnyire a gyermek bántalmazását, illetve elhanyagolását említik. Nem mellékes tehát a jog által kialakított kategóriák rendszere, szerkezete.

Az egyes tagállamok joga a gyermeket veszélyeztető helyzetet vagy egyetlen, többé–kevésbé egységes kategóriaként, vagy pedig több, egymástól világosan elváló kategória formájában határozza meg. Az egy vagy több önálló kategórián belül jól felismerhetők azok a leggyakrabban használt alkategóriák, melyekből a tagállamok igen változatos módon építik fel a fő kategóriákat. Minden tagállam jogában megtalálható valamilyen formában a két fő kategória, a bántalmazás (child abuse) és az elhanyagolás (child neglect). Az államok közel fele külön definiálja a bántalmazást és külön az elhanyagolást, az államok egy másik nagy csoportja pedig "bántalmazás, illetve elhanyagolás" néven egy fogalom keretében definiálja a két kategóriát. Néhány esetben önálló kategóriaként szerepelnek a következők is: a gyermek elhagyása, a hanyag bánásmód, illetve a rossz bánásmód, a gyermek életét stb. közvetlenül veszélyeztető helyzet előidézése, illetve a függő helyzetű gyermek.

A bántalmazás általánosan előforduló alkategóriái a fizikai bántalmazás vagy fizikai sérelem okozása; az érzelmi vagy pszichikai bántalmazás, illetve pszichikai sérelem okozása; a szexuális visszaélés, illetve a szexuális kizsákmányolás. A bántalmazás közepes vagy kis gyakorisággal előforduló alkategóriái: a gyermek életét (egészségét, jólétét stb.) közvetlenül veszélyeztető helyzet előidézése, súlyos (kegyetlen, túlzott, rosszindulatú) büntetés alkalmazása, az intézeti (intézményes) bántalmazás; a gyermek fizikai egészségét, pszichés fejlődését, illetve jólétét sértő cselekmény vagy ilyen sérelem veszélyének előidézése; továbbá az "egyéb rossz bánásmód".

Az elhanyagolás általánosan előforduló alkategóriái a fizikai elhanyagolás, valamint az egészségügyi (vagy orvosi) elhanyagolás. Az elhanyagolás több–kevesebb gyakorisággal előforduló alkategóriái: az elhagyás, az oktatás elhanyagolása, az érzelmi elhanyagolás, a veszélyektől való megvédés elmulasztása, illetve a szülői kötelességek ellátására való képtelenség.

4.3. A személy

 

Sokat elárul egy ország gyermekvédelmi rendszeréről az, hogy kiktől akarja megvédeni a gyermeket. (A magyar gyermekvédelmi jog a veszélyeztetettséget nem a magatartáshoz vagy annak következményéhez köti, ezért természetesen azt sem határozza meg, hogy kiknek a cselekvése vagy mulasztása veendő figyelembe.) Az amerikai tagállamok nagyjából úgy oszthatók ketté, hogy egy részük elsősorban a szülőkre, helyetteseikre, valamint általában a családi körre koncentrál; a tagállamok másik fele pedig széles körben figyelembe veszi a fentieken túlmenő személyek magatartását is. Colorado állam például külön kategóriaként fogalmazza meg a "családon belüli bántalmazás" és a "harmadik személy általi bántalmazás" estét.

Függ természetesen a magatartás jellegétől is, hogy azt ki valósíthatja meg. A gyermek elhanyagolására – logikusan – csak a szülő vagy a gyermekért felelős más személy magatartása vezethet, hiszen valamely elvárt cselekmény elmulasztásáról van szó. A bántalmazás különböző formáit elvileg azok is elkövethetik, akik nem családtagjai a gyermeknek; ennek ellenére a tagállamok egy része csak a szülő vagy más gondviselő által elkövetett cselekedeteket tekinti bántalmazásnak. Különösen gyakori viszont a családi körön kívüli személyek mint elkövetők figyelembevétele a szexuális visszaélés esetében. Sajátos az a megoldás, amikor a jogszabály nem a gyermek elleni cselekményt elkövető harmadik személy magatartását, hanem a gyermeket meg nem védő szülő magatartását tekinti bántalmazásnak.

A tagállamok meglehetősen pontosan és részletesen szabályozzák azt, hogy kit kell a gyermek gondozásáért felelős személynek tekinteni. Illinois például a következők szerint határozza meg "a gyermek jólétéért felelős személy" fogalmát:

– a gyermek szülője, gyámja, nevelőszülője, illetve a gondozást végző rokon;

– a bentlakásos intézményben a gyermek jólétéért felelős bármely személy;

– a napközbeni ellátást nyújtó intézményben a gyermek jólétéért felelős bármely személy;

– bárki, aki a bántalmazás vagy elhanyagolás időpontjában a gyermek jólétéért felel;

– bárki, aki a hivatásából vagy beosztásából fakadó bizalmi helyzeténél fogva ismerte meg a gyermeket (ide sorolva többek között az egészségügyi ellátás szakembereit, az oktatás szakembereit, a szabadidős tevékenység felügyelőit, továbbá az önkéntes és segítő személyzetet bármely helyszínen, ahol a gyermeket bántalmazhatják vagy elhanyagolhatják).

4.4. A magatartás és következménye

 

A tagállamok jogában a gyermeket veszélyeztető helyzetek megfogalmazásának négy típusa ismerhető fel:

– eredménytényállás: olyan helyzeteket tekint a gyermekvédelmi beavatkozás alapjának, melynek során meghatározott személy magatartása valamely, a gyermekre hátrányos következmény (eredmény) bekövetkezésére vezetett;

– veszélyeztetés–tényállás: olyan helyzeteket szabályoz, melyek esetében a meghatározott személy magatartása előidézte a károsodás közvetlen veszélyét. Ide sorolható az is, amikor a meghatározott személy a más által előidézett veszély elhárítását mulasztja el;

– magatartás–tényállás: olyan magatartásokat határoz meg, melyek önmagukban (eredménytől vagy veszélyhelyzettől függetlenül) alapot adnak a beavatkozásra;

– helyzettényállás: a gyermek meghatározott helyzetét (állapotát) tekinti a beavatkozás alapjának, függetlenül attól, hogy azt mi idézte elő.

Egy–egy tagállam rendelkezéseiben egyszerre többféle szerkezetű tényállás is fellelhető. Leggyakrabban eredménytényállásokkal lehet találkozni. Az eredményt tartalmazó tényállásoktól nem sokkal marad el gyakoriságban a kizárólag a magatartást megjelölő tényállások száma. Lényegesen kevesebb a veszélyeztetést leíró tényállások száma, és ezek is általában az eredménytényállásokat egészítik ki (azaz a magatartások káros következményét és ennek veszélyét is megjelölik). A gyermek helyzete önmagában – az azt előidéző magatartás nélkül – nagyon ritkán jelent törvényes indokot a gyermekvédelmi beavatkozásra.

Az értékelt magatartás alapjában véve kétféle lehet: valamely aktív cselekvés vagy pedig egy cselekvés elmulasztása. A bántalmazás eseteiben a jogszabály aktív cselekvést határoz meg, amely mindig valamely konkrét cselekményt jelent, nem pedig huzamos időn át tanúsított magatartást. Az elhanyagolást a gyermekért felelős személy magatartása valósítja meg a szükséges cselekvés elmulasztásával, illetve a nem adekvát aktív cselekvéssel.

A törvényi tényállások általában felróhatósági alapúak. Ez annak a tradicionális gyermekvédelmi megközelítésnek a továbbélését jelzi, mely szerint a család autonómiájába csak akkor hatolhat be az állam, ha a szülő felróható módon (szándékosan vagy gondatlanul) okoz sérelmet gyermekének. A hagyományos gyermekvédelmi szemlélethez közel állnak azok a tényállások is, amikor a bántalmazást vagy az elhanyagolást a szülő azzal valósítja meg, hogy nem képes eleget tenni kötelezettségeinek: gyermeke másoktól való megvédésének, a gyermek felügyeletének stb.

A bántalmazás törvényi tényállása többnyire eredménytényállás, azaz a tényállásnak része a magatartás következménye is. A következmény vagy egy már bekövetkezett hátrány, vagy pedig annak közvetlen veszélye. Legtöbb esetben a jogszabály megjelöl egy általános módon megfogalmazott hátrányos következményt (a gyermek egészségének, jólétének sérelmét), majd ezt követően felsorolja az általános jellegű hátrányt megvalósító konkrét következményeket (pl. a súlyos testi sérülést stb.).

A tagállamok jogszabályaiból a konkrét következmények igen széles skálája gyűjthető össze: fizikai sérülés, felületi zúzódás, vérzés, belső vérzés, forrázás, égési sérülés; vágott, szakított, szúrt, illetőleg harapás okozta seb; csont–, illetve koponyatörés, agysérülés, a gerincideg sérülése, élet kioltására alkalmas fegyverrel okozott sérülés, mérgezés, fulladás, betegség, halál, mentális sérülés, az intellektuális, illetve pszichés képességek megfigyelhető és lényeges csorbulása, érzelmi károsodás, extrém lelki megterhelés, rosszultápláltság, fejlődésbeli visszamaradás, elcsúfítás, a test tartós torzulása, a testi funkciók csorbítása, extrém fájdalom stb.

A bántalmazás olyan tényállásai esetében, melyek eredményre vagy veszélyhelyzetre nem utalnak, az aktív cselekvéseket az alábbi, illetve az ezekhez hasonló kifejezések jelölik: kegyetlen, túlzott, rosszindulatú testi fenyítést alkalmaz; kínozza a gyermeket vagy másnak megengedi annak elkövetését; bátorítja vagy elnézi hogy a gyermek büntetendő cselekményt kövessen el; rossz bánásmódot tanúsít; kizsákmányolja vagy mértéktelenül dolgoztatja a gyermeket

Minden tagállam rendkívüli figyelmet fordít a szexuális jellegű cselekményekre, melyeket jogszabályaik részletesen taglalnak. E cselekményeket önmagukban is veszélyeztetőnek tartják, ezért a tényállások nem utalnak az eredményre. Általában a szexuális visszaélés és a szexuális kizsákmányolás alkategóriáit különböztetik meg, néha egyes magatartásokat külön említenek. Az államok többsége pontosan felsorolja a tilalmazott szexuális cselekményeket.

Az elhanyagolás esetében mindig arról van szó, hogy a gyermekért felelős személy nem a jogszabály által megkövetelt magatartást tanúsítja. A jogszabályi előírás lehet explicit (pl. a jogszabályban előírt oktatás elmulasztása) vagy indirekt, amikor a "szükséges", a "megfelelő" feltételeket (étel, gondozás stb.) nem biztosítja. Az elhanyagolásként definiálható magatartás a gyermekért felelős személy különböző fokú aktivitásával valósulhat meg: szándékosan nem cselekszik, gondatlanul elmulasztja a cselekvést, vagy sikertelenül hajtja végre a cselekményt.

Az elhanyagolás következménye minden esetben az, hogy a gyermek nem jut hozzá valamihez, vagy igényének kielégítése veszélybe kerül. A tagállamok jogszabályai nagyjából hasonló módon fogalmazzák meg azokat a szükségleteket, melyeket az elhanyagolás érint:

– fizikai elhanyagolás: a megfelelő étel, ruházat, szállás, felügyelet, ellenőrzés és az általában vett gondozás hiánya;

– egészségügyi, illetve orvosi elhanyagolás: orvoshoz fordulás késedelme vagy elmulasztása, az orvosilag indokolt kezelés elmulasztása (beleértve az élelmet és a gondozást), a speciális egészségi helyzetnek megfelelő ellátás és gondozás hiánya;

– oktatás elhanyagolása: a jogszabály által előírt oktatás esetében a gyermek beíratásának elmulasztása, a krónikus iskolakerülés eltűrése, illetve a gyermek speciális oktatási igényeinek figyelmen kívül hagyása;

– érzelmi elhanyagolás: házastárs megverése a gyermek jelenlétében, a szükséges pszichés gondozás elmulasztása;

– elhagyás: a felelős személy a gyermeket a gondozására vonatkozó megfelelő intézkedések nélkül elhagyja; bár anyagilag képes lenne rá, nem gondoskodik a gyermek ellátásáról; illetve a hazatérő gyermeket nem fogadja be;

– a védelem elmulasztása, illetve sikertelensége: a gyermekért felelős személy eltűri vagy sikertelenül próbálja elhárítani, hogy más személy bántalmazza vagy veszélyeztesse a gyermeket;

– a szülői kötelességek ellátására való képtelenség: a gyermekért felelős személy képtelen eleget tenni a gyermekkel szembeni kötelességeinek, mert kórházban van, szabadságvesztését tölti, vagy egyéb okból fizikailag vagy mentálisan képtelen erre.

A legtöbb tagállam joga kizárja az esetet az elhanyagolás köréből, ha a szülő (más felelős személy) kizárólag a szegénysége miatt nem tudta a gyermeket megfelelően ellátni.

Tekintve, hogy a magyar gyermekvédelem csak a "veszélyeztetettség" elnevezésű egységes kategóriát alkalmazza, érdemes a veszélyeztetés amerikai jelentését megismerni. A tagállamok többsége szabályoz valamiféle fenyegetettséget, veszélyt, kockázatot a gyermekbántalmazás vagy az elhanyagolás tényállásai között. Ez többnyire úgy jelenik meg, hogy a bántalmazás tényállása nemcsak a magatartás eredményét (pl. testi sérülés okozása), hanem alternatívan az ilyen következmény veszélyét (kockázatát) is tartalmazza (pl. testi sérülés veszélyének előidézése). Gyakori az is, hogy a veszélyhelyzet előidézésével vagy pedig a más által előidézett veszélyhelyzet elhárításának elmulasztásával jön létre a gyermek elhanyagolásának helyzete.

Az amerikai gyermekvédelemben a veszély

– mindig valakinek a magatartásából fakad (tehát nem általában veszélyeztetett a gyermek, hanem valaki veszélyezteti őt az aktív vagy passzív magatartásával);

– valamely, többé–kevésbé konkrét hátrány kockázatát jelenti (tehát nem általában a gyermek fejlődésének akadályozottságát);

– és e kockázat a hátrány nagy valószínűséggel, rövid időn belül történő bekövetkezését jelenti (tehát sem a már bekövetkezett hátrányt, sem pedig a kis valószínűségű vagy időben távoli kockázatot nem sorolják ide).

4.5. A bejelentési kötelezettség és a kötelezettségelmulasztásának büntetése

 

A veszélyeztetettségre való reagálás fontos biztosítéka a bejelentési kötelezettség. A tagállamok jogszabályai pontosan meghatározzák, hogy kit terhel a kötelezettség, hogy milyen helyzeteket kell bejelenteni, és hogy milyen büntetés jár a bejelentést elmulasztó személynek. A kötelezettséget az érintettek nagyon komolyan veszik, igyekeznek túlbiztosítani magukat, ezért olyan eseteket is bejelentenek, amikor nem áll rendelkezésre elegendő bizonyíték.

A bejelentési kötelezettség bevezetése megnövelte a veszélyeztetettség–fogalmak szerepét.

Már az is megköveteli a fogalmak pontosítását, ha a jog valakiket bizonyos esetek bejelentésére kötelez; ha azonban a kötelezettséget elmulasztó személyt büntetés fenyegeti, különösen fontossá válik a kötelezettség terjedelmének minél precízebb meghatározása. A tagállamok jogszabályai felsorolják a bejelentésre kötelezetteket (pl. orvos, nővér, iskolai tanárok, pszichológusok, szociális munkások, ügyvédek stb.), valamint azokat az eseteket, amikor bejelentést kell tenni. A bejelentésre kötelezett esetek meghatározása során a jogszabályok az alábbi módszerek valamelyikét követik:

– a jogszabály a gyermekbántalmazás és az elhanyagolás bejelentését írja elő, és utal ezen fogalmak más jogszabályban fellelhető meghatározására (pl. California, Colorado, Delaware, District of Columbia, Georgia, Hawaii, Idaho, Illinois, Indiana, Maryland);

– a jogszabály – utalva a bántalmazás, illetve elhanyagolás más jogszabályban fellelhető meghatározására – abban az esetben követeli meg a bántalmazás vagy az elhanyagolás bejelentését, ha a cselekmény meghatározott következménnyel járt (pl. Alaska, Florida, Illinois, Kansas, Louisiana, Maine, Massachusetts);

– a jogszabály külön definiálja a bejelentendő eseteket (azaz nem utal a bántalmazás és az elhanyagolás fogalmára) (pl. Arizona, Arkansas, Connecticut).

4.6. A bántalmazás és az elhanyagolás büntetése

 

A veszélyeztetettség definiálásának terepét jelentik a tagállamok azon jogszabályai is, amelyek valamely, a gyermek érdekeit sértő magatartást bűncselekménnyé nyilvánítanak. A gyermekvédelmi beavatkozásra okot adó helyzeteknek csak egy részét fogalmazzák meg bűncselekményként, tehát a jog nem kriminalizál minden gyermekvédelmi esetet.

A büntetendő cselekmények meghatározásának az alábbi módszereit lehet megkülönböztetni:

– a bármely sértettel szemben megvalósítható bűncselekmény (pl. testi sértés) a gyermekkorú sértett esetében súlyosabban büntetendő (pl. Maine, Massachusetts, Montana, New York);

– a jogszabály a gyermek bántalmazását vagy elhanyagolást minősíti büntetendőnek, hivatkozva a gyermekvédelmi szabályoknál szereplő definícióra, és – általában – további feltételek megjelölésével szűkítve a büntetendő cselekmények körét (pl. Arizona, Maine, Mississippi, Nevada, New Jersey, Oklahoma, Wyoming);

– a jogszabály a gyermekbántalmazást vagy elhanyagolást minősíti büntetendőnek, külön definiálva a bántalmazás vagy elhanyagolás büntetőjogi fogalmát (pl. Colorado, Kansas, Kentucky, Maryland, Missouri, Nebraska, North Carolina, Tennessee);

– a jogszabály pontosan leírja a büntetendő cselekmények törvényi tényállását, és bár nem nevezi gyermekbántalmazásnak vagy elhanyagolásnak, mégis felismerhető a cselekmények ilyen jellege (pl. Minnesota, North Dakota, Oregon).

A gyermekbántalmazás külön büntetőjogi definíciói általában a következő cselekményeket tiltják:

– a szándékos bántalmazás, ha az testi sérülést okoz;

– kínzás, indokolatlan erőszak, kegyetlen vagy túlzott büntetés;

– olyan körülmények előidézése vagy eltűrése, melyek a gyermek személyét veszélyeztetik;

– olyan tartós magatartás, amely a gyermek alultápláltságát, a megfelelő gyógykezelés elmaradását stb. eredményezi;

– a gyermek bebörtönzése, megkötözése;

– indokolatlan fizikai fájdalom vagy lelki szenvedés okozása.

A gyermek elhanyagolása körében általában a következő cselekmények minősülnek bűncselekménynek:

– a gyermek elhagyása a végleges elhagyás szándékával;

– a gyermek otthagyása olyan körülmények között, melyek a gyermek halálának, testi sérülésének súlyos veszélyét idézik elő;

– a gyermek tartásának bűnös elmulasztása;

– a szükséges ruházat, élelem, szállás, orvosi kezelés, egyéb kezelés biztosításának elmulasztása, ha az szándékosan és jogos indok nélkül történt;

– a gyermek életét, egészségét, morális fejlődését veszélyeztető körülmények előidézése vagy eltűrése;

– a gyermek más által történő bántalmazásának eltűrése.

5. A veszélyeztető helyzetek kialakulását magyarázó elméletek

 

Amikor a veszélyeztetettség definiálásáról beszélünk, elsősorban valamely zárt logikai szerkezetű definícióra gondolunk; ilyeneket találni a jogszabályokban vagy egyes tudományos művekben. Ugyanakkor a veszélyeztetettség körének megjelölése és az oda sorolt helyzetek értelmezése megoldható más módokon is, például úgy, hogy a jelenséget valamely tudományos paradigma keretében írják le és értelmezik. Egy ilyen megközelítés bizonyos szempontból talán eredményesebb is, mint a formális definíció.

Az amerikai szakirodalomban nagy teret foglalnak a veszélyeztetettséget (bántalmazást és elhanyagolást) vizsgáló empirikus kutatások, illetve az azokon nyugvó magyarázó modellek. Ezek többnyire a jelenséget előidéző okokkal, a jelenséghez (nem feltétlenül kauzálisan) kapcsolódó faktorokkal, a következményekkel, illetve a jelenség lényeges folyamataival foglalkoznak.

A magyarázatok befolyásolják a politikai döntéshozókat, az intézmények vezetőit és a gyakorlati szakembereket abban, hogy miként fogják fel a gyermekek helyzetét és hogy milyen megoldást keressenek a problémára. A "mit tekintsünk gyermekbántalmazásnak" kérdésre egy amerikai gyermekvédő bizonyára nem szabatos definícióval válaszolna, hanem az általa preferált paradigma keretében felvázolná a jelenség okait, hatásait és folyamatait. Mindezek elegendőek ahhoz, hogy a veszélyeztetettség definíciói körében áttekintsük azokat az elméleti modelleket, amelyeket az amerikai gyermekvédelemben a veszélyeztetettség értelmezésére használnak.

5.1. Az elméleti modellek fajtái és kapcsolódása

 

A veszélyeztetettség jelenségkörét az Egyesült Államokban több tudományág keretén belül vizsgálják és rendkívül sok elméleti modell útján magyarázzák. A veszélyeztetettség kutatása elsősorban az orvostudomány, a pszichológia, a jog és a szociális munka tudományterületein folyik. A jogi szakirodalomban az állam, a szülő és gyermek jogainak egyensúlya számít alapvető kérdésnek (egyéb, szabályozástechnikai kérdések mellett). A mentálhigiéné és az orvostudomány alapján álló kutatások gyakori témája a sérelmet szenvedett gyermekek, a szülők vagy más elkövetők, és általában a családok jellemzőinek vizsgálata, valamint a veszélyeztetettség (a bántalmazás és az elhanyagolás) előrejelzésének kérdése. A szociális munka, illetve a szociális ellátás szempontjait előtérbe helyező kutatások fontos témája az ellátások célcsoportjának meghatározása, a veszélyeztetettséggel összefüggő környezeti, családi és személyi jellemzők feltárása (Friedman, R. M.; Helfer, R. E.; Katz, S. N.; Polansky, N. A., 1976).

A veszélyeztetettség jelenségét magyarázó elméleti modellek többsége kiválasztja a figyelembe vehető faktorok valamelyik csoportját, és ezeknek tulajdonít kiemelt jelentőséget. A modellek – a hangsúlyosként kezelt faktorok szerint – az alábbi csoportokba sorolhatók:

– a szülő egyéni vonásait (pszichológiai, illetve személyiségvonásokat, pszichopatológiát) hangsúlyozó megközelítések ("pszichiátriai modell");

– a gyermek közrehatását kiemelő megközelítések;

– a családi rendszer jellemzőit, valamint a családi interakciók jellegét előtérbe helyező ("interakcionalista modell");

– a környezeti faktorokat kiemelő megközelítések ("környezeti modell").

A század során elsősorban a medikális modell uralta a tudományos és szakmai közvéleményt, az utóbbi egy–két évtizedre viszont a multifaktorális megközelítés a jellemző. A medikális modell a veszélyeztetettség okaként valamely egyéni patológiát feltételez, és ennek felderítése, illetve kezelése érdekében összekapcsol két szakmai–tudományos paradigmát, az orvostudományt és a jogot. Az eset diagnosztizálása és veszélyeztetettséggé (bántalmazássá vagy elhanyagolássá) minősítése az orvos feladata, aki szakmai döntéseivel megnyitja az utat a gyermekvédelmi rendszer kötelező jellegű döntései számára; a bíróság döntését követően ismét az orvos foglalkozik a szülő, illetve a gyermek terápiájával, akik a terápiát a kötelezés alapján veszik igénybe (Newberger, E. H.; Bourne, R., 1979).

A többtényezős megközelítések három vagy négy különböző modellt kapcsolnak össze. Fallerék hármas felosztása az egyéni–szülői faktorokat, a családdal kapcsolatos faktorokat, valamint a környezeti faktorok csoportjait különbözteti meg (Faller, K. C.; Ziefert, M., 1981). Newbergerék négyes felosztású modellje az individuális, a családi, a közösségi és a társadalmi (szocietális) szinteket különíti el (Newberger, C. M.; Newberger, E. H., 1980). A multifaktorális megközelítések alapvető mondanivalója az, hogy a veszélyeztetettség nem magyarázható meg egyetlen tényező hatásával, mert szinte minden esetben együttesen hatnak a különböző faktorok. A másik mondanivaló az, hogy sem a bántalmazás, sem az elhanyagolás nem tekinthető egynemű kategóriának, ezért számos eltérő modellt kell alkalmazni a különböző típusú veszélyek értelmezésére (Kent, J.; Weisberg, H.; Lamar, B.; Marx, T., 1983).

5.2. Egyéni tényezőket hangsúlyozó modellek

 

5.2.1. A SZÜLŐ MINT A VESZÉLYEZTETETTSÉG OKA

 

A veszélyeztetettséget értelmező modellek jelentős része valamiféle egyéni patológiának tekinti a szülőnek a gyermeket bántalmazó vagy elhanyagoló magatartását, ezért a magatartás kialakulását a szülő biológiai, pszichológiai, pszichopatológiai jellemzőivel hozza összefüggésbe. Több, a szülő magatartását a középpontba helyező kutatás a magatartás kontextusát is vizsgálja, így a biológiai és a demográfiai jellemzőket, a gyermekkorban átélt élményeket stb. Végül pedig a szülő szerepét hangsúlyozó modellek helyet foglalhatnak valamelyik – fentebb említett – multifaktorális modell keretén belül is (Milner, J. S., 1992).

A szülő pszichopatológiáját vizsgáló írások szerint a gyermeküket veszélyeztető szülők szignifikánsan több pszichopatológiás jellemzőt mutatnak. Kifejezett pszichózist a bántalmazó, illetve elhanyagoló szülőknek csak kis részénél találtak, ugyanakkor számos olyan személyiségjegyet azonosítottak, melyek e kategóriák esetében az átlagosnál jóval gyakoribbak (például az önbecsülés alacsony szintje, érzelmi depriváltság, alacsony frusztrációtűrő képesség, magányosság érzése, súlyos problémák a szülői feladatok teljesítése során, depresszió) (Newberger, C. M.; Newberger, E. H., 1980; Faller, K. C.; Ziefert, M., 1981). A helytelen gondozási és nevelési minták, valamint a testi fenyítés mintájának generációk közötti átadása ugyancsak gyakran képezi vizsgálatok tárgyát (Faller, K. C.; Ziefert, M., 1981).

A tanulmányok egy része oly módon azonosítja a gyermekkel rosszul bánó (őket bántalmazó vagy elhanyagoló) szülőket, hogy megnevezi jellegzetes típusait.

Francis és társai a bántalmazó szülőket a személyiségvonásaik alapján, klaszteranalízissel sorolták csoportokba (Francis, C. R.; Hughes, H. M.; Hitz, L., 1992):

– félénk, nagyon kevés iskolázottsággal és sok gyermekkel;

– "normális" személyiséget mutató, iskolázottabb, kevesebb gyermekkel;

– megszállott, másokat befolyásoló, magas iskolai végzettséggel, idősebb;

– passzív, magát alávető, akinek házastársa is bántalmazza a gyermeket;

– izolált, gyanakvó, többnyire pszichésen zavart.

Zalba a gyermeket bántalmazó szülőket hat típusba sorolta (Zalba, S. R., 1967):

– a pszichotikus szülő;

– a szülő, akinél a bántalmazás az általános düh kifejeződése;

– a depresszív, passzív–agresszív szülő, aki a másik szülő elvárásait teljesíti a bántalmazással;

– a hideg, megszállott, büntető szülő;

– az impulzív, de általában megfelelő szülő, akinek házassági konfliktusa van;

– a szülő, aki identitás– és szerepválságot él át állása elvesztése vagy valamilyen fogyatékossága miatt.

 

5.2.2. A GYERMEK MINT A VESZÉLYEZTETETTSÉG OKA

 

Az amerikai gyermekvédelem a gyermek bántalmazásának és elhanyagolásának kategóriáiban gondolkodik, ezért a gyermek saját magatartását nem tekinti veszélyeztetettségnek. (Ha a gyermeknél magatartási zavarokat észlelnek, az legfeljebb a szülői magatartás következményeként értékelődik.) A kutatások során későn és másodlagosan merült fel az a szempont, hogy maga a gyermek is közrehat veszélyeztetettségének kialakulásában. A szakirodalom a gyermekkel összefüggő faktorok közül elsősorban az alábbiak szerepét hangsúlyozza (Jones, E. D.; McCurdy, K., 1991):

– a gyermek életkora és neme;

– a fogantatásával és a születésével kapcsolatos körülmények (házasságon kívüli születés, nehéz terhesség, illetve szülés, születéskori fejletlenség stb.);

– reakcióinak jellege (temperamentum, kihívó magatartás, agresszióra adott reakció);

– a gondozását nehezítő helyzetek (betegség, fizikai vagy értelmi fogyatékosság stb.);

– a nevelésével járó egyéb nehézségek (a gyermek fejlődésének lassúsága, a gyermekkel kapcsolatos kielégületlen várakozások stb.).

A gyermek közrehatását magyarázó értelmezések szerint a valamilyen szempontból atipikus gyermek az átlagost jelentősen meghaladó mértékben van kitéve a bántalmazás kockázatának. A gyermek egyes jellemzői különösen alkalmasak arra, hogy a szülőből agresszív reakciót váltsanak ki. Ehhez hozzájárulnak a szülő tulajdonságai, melyek vagy eleve jellemzik őt, vagy pedig a gyermekkel való negatív tranzakció során alakulnak ki (Ammerman, R. T., 1991).

5.3. A személyközi viszonyokat hangsúlyozó modellek

 

A veszélyeztető magatartásokat magyarázó modellek második csoportja túllép a szülő mint egyén vizsgálatán, és a szülőnek más személyekhez, csoportokhoz való viszonyát tekinti magyarázó tényezőnek. Az ebben a csoportban említendő modellek az alábbi faktorokat hangsúlyozzák: a család szerkezete, a családtagok közötti interakciók sűrűsége és jellege, a szülő viszonya gyermek gondozásához és neveléséhez, a szülő szociális problémamegoldó készségének hiánya, illetve a környezethez fűződő kapcsolat és annak hatásai.

 

 

5.3.1. A CSALÁD SZERKEZETE ÉS A CSALÁDTAGOK KÖZÖTTI INTERAKCIÓK

 

A strukturalista megközelítés a család szerkezetének sajátosságaival magyarázza a szülő veszélyeztető magatartását, amit úgy tekint, mint a szülők, a gyermekek és más családtagok közötti kapcsolatrendszer egyik elemét. A kutatások a bántalmazó, illetve elhanyagoló családokban gyakrabban tapasztaltak házastársak közötti konfliktust, újraházasodást, olyan helyzetet, amelyben a szülő egyedül neveli a gyermekét vagy nagyon fiatal, illetve általában szociális dezorganizációt (Martin, M. J., 1978).

A széles körben elterjedt interakcionális felfogás a szülő és a gyermek közötti, a szülők közötti, valamint a más családtagok közötti interakciók jellegét, illetve sűrűségét tartja a veszélyeztetettség fő vagy legalábbis egyik legfontosabb magyarázó tényezőjének. A gyermekét bántalmazó vagy elhanyagoló anya és a gyermeke közötti interakciókat vizsgáló kutatások szerint az ilyen anyák sokkal kevesebbszer lépnek interakcióba gyermekükkel, bár az interakció jellege nem feltétlenül különbözik más anyákétól (Schindler, F.; Arkowitz, H., 1986).

 

 

5.3.2. A GYERMEKNEVELÉS SAJÁTOSSÁGAI MINT A VESZÉLYEZTETETTSÉG OKOZÓI

 

A szülőnek a gyermekneveléssel kapcsolatos attitűdjei, gyermeknevelési ismeretei és technikái, különösen pedig fegyelmezési módszerei sok vizsgálat tárgyát képezik. A problémakört olykor a pszichopatológiai modell vagy a szociológiai–környezeti modell keretében tárgyalják; leggyakrabban azonban az interakcionális modell keretében lehet ezzel találkozni. A gyermek gondozása és nevelése körében a szülő alább felsorolt cselekvéseit, illetve attitűdjeit szokták összefüggésbe hozni a gyermek bántalmazásával, illetve elhanyagolásával (Bavolek, S. J., 1989):

– a melegség, elfogadás és figyelem hiánya;

– a gyermek szükségletei iránti empátia hiánya;

– deviáns viselkedési modell;

– a gyermek képességeivel kapcsolatos inadekvát elvárások;

– a gyermeknevelés céljaira és hatékonyságára vonatkozó attitűdök;

– a szülő–gyermek szerepek éles megkülönböztetésével, a szülői tekintély érvényesülésével kapcsolatos attitűdök;

– az erőszakot mint a konfliktusok megoldásának eszközét elfogadó beállítódás;

– a testi fenyítést gyermeknevelési eszközként elismerő beállítódás.

 

 

5.3.3. A SZOCIÁLIS PROBLÉMAMEGOLDÓ KÉSZSÉG HIÁNYOSSÁGAMINT A VESZÉLYEZTETETTSÉG OKA

 

Egyes szerzők a szülő szociális problémamegoldó készségét tekintik a veszélyeztető magatartás egyik fontos faktorának. A gyermeküket elhanyagoló szülők vizsgálata során azt tapasztalták, hogy a gyermeküket veszélyeztető szülők problémamegoldó készsége szignifikánsan gyengébb volt más csoportokhoz képest. A modell értelmezése szerint a gyermekgondozás–nevelés problémái, valamint a napi életvitel problémái frusztrálják vagy alkalmazkodásra képtelenné teszik a szülőt, akinél ezért olyan deviáns magatartások jelennek meg, mint az agresszió vagy az elhanyagolás (Hansen, D. J.; Pallotta, G. M.; Tishelman, A. C.; Conaway, L. P.; MacMillan, V. M., 1989).

 

 

 

 

5.3.4. A SZOCIÁLIS TÁMOGATÁS HIÁNYAMINT A VESZÉLYEZTETŐ MAGATARTÁS OKA

 

A szülő szociális helyzetének fontosságát, illetve ellenkezőleg, a szülő szociális izolációját hangsúlyozó modellek szerint a gyermeket bántalmazó vagy elhanyagoló magatartás összefüggésben van azzal, hogy a szülő ténylegesen milyen támogatást kap a környezettől, vagy hogy szubjektíven miként fogja fel a környezettől kapott támogatást. A szociális támogatás hiánya olyan tényező, amely növeli a szülő stresszes állapotát, és ezzel (társadalmi szinten) a gyermekét veszélyeztető magatartásának gyakoriságát.

Garbarino vizsgálatának eredményei szerint a bántalmazó vagy elhanyagoló magatartás előfordulását a gazdasági feltételek csak kis részben magyarázzák meg; ám ha a gazdasági problémák okozta stresszhez a megfelelő támogató rendszer hiánya társul, az már jelentős mértékben magyarázza a veszélyeztető magatartás előfordulását (Garbarino, J., 1976).

5.4. Szociológiai, illetve ökológiai megközelítések

 

5.4.1. A GAZDASÁGI FELTÉTELEK MINT A VESZÉLYEZTETETTSÉGETMAGYARÁZÓ TÉNYEZŐK

 

Az Egyesült Államok gyermekvédelmében a szegénység, vagy – szelídebben fogalmazva – a kedvezőtlen anyagi helyzet önmagában nem minősül veszélyeztetettségnek. A medikális, illetve interakcionális modellek általános elfogadottsága miatt a veszélyeztető cselekményeket sokkal többen magyarázzák az egyénben rejlő vagy a családi kapcsolatokban jelentkező okokkal, mint a gazdasági feltételekkel. Ha mégis vizsgálják a gazdasági feltételeket, azok többnyire úgy szerepelnek, mint a szülő bántalmazó vagy elhanyagoló magatartását magyarázó faktorok.

A szerzők egy része felismeri, hogy a szegénység külön társadalmi problémát jelent, amely nem értelmezhető és kezelhető megfelelően a gyermekvédelem keretein belül. Az alacsony jövedelem és a gyermekbántalmazás kapcsolatát vizsgáló kutatások szerint a bántalmazás minden jövedelmi kategóriában jelen van, a szegénységi küszöb alatti jövedelemmel rendelkező családokban azonban nagyobb az ilyen cselekmények előfordulásának valószínűsége. Ha a szülő nemcsak szegény, hanem ezenkívül fiatal, illetve egyedül neveli gyermekét, különösen nagy a gyermekkel szembeni súlyos erőszak előfordulásának valószínűsége (Gelles, R. J., 1992). Ez az összefüggés szükségessé teszi annak értelmezését, hogy vajon a szegénység milyen mechanizmuson keresztül gyakorol hatást a szülő bántalmazó vagy elhanyagoló magatartásának kialakulására. Pelton szerint a szegénység olyan stresszes állapotot okoz a szülőnél, amely adott esetben kiprovokálhatja a gyermekkel való rossz bánásmódot (Pelton, L. H., 1981).

 

 

5.4.2. A TÁRSADALMI SZERKEZETMINT A VESZÉLYEZTETETTSÉGET MAGYARÁZÓ TÉNYEZŐ

 

Az empirikus vizsgálatok adatai arra ösztönzik a kutatókat, hogy a gyermeket veszélyeztető cselekményeket összefüggésbe hozzák a szülők társadalmi helyzetével. A magyarázatok egy része arra vonatkozik, hogy miként oszlanak meg a társadalomban a veszélyeztető helyzetek.

Polansky és Williams vizsgálata nagymértékű azonosságot mutatott ki a munkásosztálybeli és középosztálybeli anyáknak a gyermekgondozással és neveléssel kapcsolatos attitűdjei között. Értelmezésük szerint ez azt jelzi, hogy a gyenge színvonalú gondozást nyújtó szülőknél egyéni eltérésről van szó, nem pedig a társadalmi osztályra jellemző különbségről (Polansky, N. A.; Williams, D. P., 1978).

A magyarázatok másik része a társadalom szerkezetében keresi a veszélyeztetettség okait. Gil szerint a gyermekbántalmazás annak az erőszaknak a megnyilvánulása, melyet a kapitalizmus intézményes gazdasági és politikai kényszerei alakítanak ki a társadalom tagjaiban. A kedvezőtlen helyzetű csoportok tagjainál létrejövő agresszív késztetések megnyilvánulásának leggyakoribb területe a család (Gil, D. G., 1985).

 

 

5.4.3. A VESZÉLYEZTETETTSÉGGEL ÖSSZEFÜGGŐ KULTURÁLIS FAKTOROK

 

Az amerikai szakirodalom gyakran hivatkozik a kultúrának a veszélyeztetettséget meghatározó szerepére. A kulturális tényezők között szokás említeni (Bybee, R. W., 1979, Garbarino, J., 1990):

– a szubkultúrák eltérő szokásait és értékeit;

– a családi autonómiával kapcsolatos értékeket;

– a gyermek értékére vonatkozó felfogást;

– a gyermekkornak mint emberi fejlődési szakasznak a felfogását;

– a gyermek jogainak és érdekeinek elismerését;

– az anyai, illetve apai szerepre vonatkozó felfogásokat (az anya önfeláldozása, az apa vitathatatlan tekintélye és hatalma);

– a konfliktusok kezelésével kapcsolatos gyakorlatokat és felfogásokat (vesztes–nyertes megközelítés, hatalom és erőszak alkalmazása, a vitákban a szülők egyedüli döntési joga);

– a gyermekgondozás és nevelés megfelelőségére vonatkozó felfogásokat;

– a gyermek befolyásolására vonatkozó felfogásokat;

– a fegyelmezésre vonatkozó felfogásokat;

– a gyermeknevelés individuális, illetve közösségi jellegét (a nevelésnek a rokonsági, illetve közösségi kapcsolatokba való beágyazottsága stb.).

A kulturális tényezőknek a bántalmazó vagy elhanyagoló magatartásra való hatását magyarázó modellek közül kettőt említek meg.

Eisenberg szerint a környezeti kényszerek (például az anyagi szűkösség és a szociális izoláció), valamint a kulturális felfogások (például a családon belüli erőszak kultúrája) közösen alkotják a gyermekek bántalmazását, illetve elhanyagolását meghatározó kontextust. E kontextuson belül az egyedi feltételek befolyásolják a szülő magatartásának jellegét (Eisenberg, L., 1981).

Korbin szerint a kulturális kontextus különböző faktorai növelhetik vagy csökkenthetik a gyermek bántalmazásának, illetve elhanyagolásának kockázatát. A gyermekbántalmazás, illetve elhanyagolás kulturális kontextusának három szintjét különbözteti meg (Korbin, J. E., 1980):

– a gyermeknevelési technikák szintjét, melyeket az egyik társadalmi csoport megfelelőnek tekint, a másik pedig elutasít, sőt esetleg bántalmazásnak vagy elhanyagolásnak minősít;

– az idioszinkratikus (egyéni) eltérések szintjét a kulturálisan elfogadott standardhoz viszonyítva;

– a szocie

---